Nincs konkrét sztorim. Csak egy egybefüggő élménymassza az agyban, amit hét év alatt gyüjtöttem össze, de nem Tibetben. Hanyag számítások alapján közel két hónapot töltöttem életemből eddig a Hegyalja fesztiválon, Tokaj tövében, ahol az átlag bassusra lüktető mámort hűs pincék illata teszi teljessé. Így álljon itt pár villanás, amit a könnyű furmint, és a testes aszú gyomorban kötött házassága indított el...

2002-ben ketten indultunk neki a nagy kalandnak, 16 évesen amikor jó apám otthagyott minket a Tisza Kemping bejáratánál, legjobb cimborámmal úgy érzetük magunkat mint Jack O'Niel ezredes átlépve a csillagkapun. Kurt Cobain és az egész Nirvana is megrémült a pólómon amikor megláttuk az irdatlan sort, ami a bejutástól választott el minket. Itt már tisztában voltunk azzal, hogy aki egy Józsi nevű akácfatuskóval sörözik, az teljesen normális, nem lóg ki a sorból. Első bálozók voltunk, így beleszaladtunk a tapasztalat hiányából fakadó legnagyobb hibákba. A sátorállításhoz akartunk kalapácsot bevinni, ez a lehetőség morcos kopasz szekusok közbenjárásával vált kámforrá, mint az a  sok 2 literes "üdítő", amelyeket szándékunkban állt bevinni. Első reggel a méteres punk tarajok okozta sokkot borral hűtöttük, port lélegezve tomboltunk a nagyszínpad előtt, megöleltük az éjszaka lányait, kóborolva bámultuk a működő káoszt. Cserbenhagyott minket a kávébarna keletnémet csodasátor, ami úgy beázott mintha csak beépített öntözőrendszert építettek volna bele a németek.

Végül megtapasztaltuk a fesztiválok ádáz ellenségét, az esőt és az eső nyomán megjelenő sártengert. Itt nem az udvaron megjelenő szelíd házi sárra kell gondolni, hanem igazi nomád vérengző vad fekete földgörgetegre. Ami magába szippant, elcuppantja a kedvenc szandálodat, sárembereket gyárt akik egy szál gatyában üvöltözve ámokfutnak, majd tarajat gyártanak műanyag söröskorsóból és a tudatmanipuláló sárból. A legszörnyűbb az, amikor megtámadja a mosdót, a soksoros bakancsokból kimosott föld vígan tömíti el a lefolyókat, így a kiadós esti zuhé után kulabácsi vígan úszkál a vizesblokkban fel s alá.

Ott ragadtunk az érzésben, visszaérkezve a való világban fé évig untattuk baráti körünket a vadabbnál vadabb történetekkel, azzal hogyan kínáltak bort fogmosáshoz, és milyen ugróbajnokság zajlott a tiszai hídról.

Ahogy pedig lennie kellett a fákról levelek le, szürke várakozás, virágzás majd újra vissza, dörzsöltebben minden évben, napokkal előbb érkezve, elkerülvén a tömeget. Sokan vagyunk így, akik már a -2. napon élvezik a tokaji nektárt, és vendégszeretet, majd elégedett másnapos bamba bámulással figyeljük, hogyan igyekeznek a szerdán érkezők egy talpalatnyi helyet foglalni.

Az átlag nap

Minden évre jut egy hajnali üvöltő, akinek küldetése csak annyi, hogy egy szállóigévé váló mondattal kiáltsa szét, itt bizony már ma nem lesz alvás, de nem is lehet, mert a fülünkben zúg a nagyszínpad hangtengere, májunk letérdelt és remeg a piramisba állított sörös dobozok előtt. Tehát menni kell, ki az első kocsmáig, ahol végtelenítve megy az a tíz Tankcsapda szám ami elérhető a koros zenegépen, sör, cigi, kávé, vagy csak mély levegő mindegy csak még adjon egy lökést. Majd kaja gyorsat gyorsan, vagy a tej kifli kombó, kinek hogy adja, de tény a fesztiválozók 90%-ának vérképe egy halott emberéhez hasonlít. Bár ezek a klinikai halottak igen mozgékonyak, pörög a kreatív őrület, van aki teljes munkavédelmi felszerelésben, kukászsákban, vagy tokától bokáig tollal kifestve mennek egyik pontból a másikba. Ahogy mi is, vállaljuk az életveszélyt és a sűrű kamionforgalomban egyensúlyozunk át a hídon Tokajig, ahol egy nyugodtabb pincében addig kóstolgatjuk a száraztól az édesig terjedő skálát, hogy a végére Gandalffal kividicsezünk a hegyoldalban. Aztán szépen minden egy ritmusba áll, csak ismerősök vannak és barátok, akinek pénz kell nem lop csak kéreget, jobb esetben és kap is, legalább egy sörre valót, majd megunva az idillt, az alacsonyan járó nappal a hátunkon ereszkedünk vissza a kempingbe, halljuk a dobok hívó szavát, a basszus mellkasba fúródó rezgését, ahogy egy zenei szakújságíró írná, csak úgy horzsol a hangzás. Végül villannak az éjszaka fényei, még egy felest kiverekszünk magunknak a szokásos sorban állás után, ahogy belemászunk az éjbe, egyre csak fotók maradnak az agyban, egy amikor felugrottam a küzdőteret a színpadtól elválasztó korlátra, egy amikor leszedtek.

Egy arról a lányról akinek filccel festettem ki a cipőjét, meg egy a metálrészeg haveromról aki már az orrán keresztül szívta a cigit, hátha hányingere lesz végre. Végül egy túlexponált emlékdarab a felkelő napról.

Másnap büntet újra a hajnali üvöltő, meg a Tankcsapda számok zsinórban, mégis édes a keserű szájíz, mert fáj a hasunk a röhögéstől, ahogy a barátunk barátja meséli, hogy ellopták a sátrát, pedig még le is lakatolta.

Sajna az EFOTT egy időben lesz a Hegyaljával, így ha írásom esetleg azt a szintet ütné meg, akkor sem igénylem a jegyeket

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.